Dalmácia

Korčula

Prišćapac

Amiért Dalmáciát sokan, és mi is szeretjük

Horvátország más; más, mint a turista paradicsomok általában. Dalmácia egyik ékköve Korčula szigete talán még másabb, nagyon természetes, eredeti és nagyon zöld – harsogóan az. A zöldnek illata van, olyan, ami csak ezt a régiót jellemzi: a hosszú tűlevelű fenyőket, az áthatolhatatlan örökzöld bokrokat, a rengeteg bódító illatú virágot. Az idelátogatók általában a nyári zöldet ismerik, a sziget megszállott szerelmesei ismerik a téli-tavaszi zöldet is, a friss füvet az út mentén, amikor az árokpartokon csak ilyenkor látható virágok virítanak.

Itt az emberek – maguk mondják – nem a pénznek, a kiegyensúlyozottságnak élnek. Ha sok pénzük van, akkor is, ha kevés, akkor is, csak ilyenkor alkalmazkodnak. Mint mindig is, hosszú történelmük során. Ezért aztán a stressz kevéssé ismert arrafelé. Dolgoznak szorgalmasan, jókat esznek, meg persze isznak is változatos borokat és ebéd után hosszút pihennek.  Meg sokat beszélgetnek, hagyományos emberi életet élnek, ahogy tették ezt évszázadokon keresztül, nem sok változással. S ez így jó, ezért különleges.

Aki eljön Korčulára, az nem egy skanzenbe jön, itt minden valódi, nemcsak annak mutatja magát. Korčula szigetén ma is több mint tízezer ember éli hagyományos életét, kisvárosokban (Korčula, Blato, Vela Luka) és falvakban (Lumbarda, Zrnovo, Čara, Smokvica, stb.).

A régi kőházakat ma is lakják, és ami újat építenek, azt is jobbára a régiek hangulatában teszik.  Aztán ott a tenger, a hal, meg a föld, még ha sovány is és egyenként kellett a köveket kiszedni, hogy a napégette talajon megteremjen az olíva, meg a szőlő.

Aztán persze jött a turizmus, de inkább csak a XX. század második felében, ám az itteniek „nem álltak át”, nem hagyták el a földjeiket. Ilyet csak akkor tettek, ha a körülmények erre kényszerítették őket, amikor a filoxéra a kilencszázas évek elején kipusztította a szőlőket az évszázados teraszokról. Volt olyan nap, mikor Blato, Korčula szigetének nyugati „fővárosa” egy nap alatt veszítette el lakosaink harmadát, mintegy 3 ezer embert. Akik elmentek, hasonló tájakra mentek, és vitték magukkal szőlő és bor tudásukat, megteremtve, hozzájárulva Kalifornia, Ausztrália, Dél-Amerika mára világhírű borkultúrájához. Akik maradtak azok olívát ültettek a teraszokra, mert az olíva kevesebb munkáskézt igényel, és a szőlőket a könnyebben művelhető völgyekben telepítették újra. És persze továbbra is kijárnak a tengerre, ami egyben sokaknak mulatság is. A nagy őszi tonhalvonulás manapság a külföldi élményhalászok hadát vonzza ide drága yachtjaikon. Igazi élő közösséget alkotnak, nem gubóznak be házaikban, hanem csak úgy megállnak, beszélgetnek az utca sarkon, vagy kávézókban ülnek, akár órákon át egy kávé mellett, és nem ostromolja őket a pincér, hogy hozhatok-e valamit. Közben persze rá is gyújtanak, ahogy ez a Mediterránumban szokás. Aki ellátogat Korčula szigetére, az az élő történelemkönyvet lapozgatja és betekinthet a történelmi velencei köztársaság „vidéki” mindennapjaiba. A sziget helyénél és természeti adottságainál fogva mindig nagy értéket képviselt és váltott is jó néhányszor gazdát a több mint kétezer éves ismert múltja során – görög, római, magyar, velencei, francia, majd osztrák uralkodók szedtek adót az itt-lakóktól, akiket szerencséjükre és a ma látogatóinak szerencséjére is elkerültek a háborúk és a velejáró rombolások, így sok száz éves épületek állnak rendületlenül szigetszerte. A Korčulaiak mindig nagy hajósok, utazók voltak és maradtak mai napig azok, közülük a leghíresebb Marco Polo, akinek szülőháza a helyi források szerint Korčula városában található.

Korčula

Blato

Vela Luka

Komp